2004. június 23. odeon.hu Simon Kornél 28 éves. Színész, a Vidámszínpad tagja. Nem járt "A" Főiskolára. Arcát először a Tea című vígjátéksorozatban ismerhettük meg, ahol az egyik főszereplőt alakította. Szerettük. Amióta volt időnk közelebbről megismerni - hiszen Kornél az Odeon Mozimagazin egyik műsorvezetője -, még jobban kedveljük. Úgyhogy, ez az interjú kicsit Hazai Pálya lesz. Hékás: Tudatosan készültél a színészi pályára? Úgy értem, már gyerekkorodban eldöntötted, hogy ezt akarod csinálni? Kornél: Ezt többször végiggondoltam már, és kétféle válaszom van: az egyik az, hogy nem. A másik pedig: igen. Bohóckodásnak indult. Az óvodában mindig eljátszottam az előző esti Muppet Show-t, a többiek meg nevettek rajta. Ezt leszámítva visszahúzódó kisgyerek voltam. H: Ezek szerint, ha nem volt Muppet Show, akkor csak ültél a sarokban és szürcsölted az ivólevet? K: Vagy motort építettem. Persze a legjobb Legókat mindig elhalászták előlem. Olyan magamnak való, lúzer kissrác voltam. Az általános iskolában sem kezdett még igazán foglalkoztatni a dolog, csak jó bulinak tartottam. Az irodalomtanárunk, az Egerek gyűlését dramatizálta és abban én voltam a macska. Hatalmas szerep. Egyszer bejöttem és elvittem a Börkerágót. H: Börkerágót? K: Ő volt a vezéregér. A legközelebbi kapcsolódási pont a színházhoz ötödikben volt, amikor már javában énekeltem egy kórusban. A Szegedi Nemzeti Színház szereplőválogatást tartott a Carmen operaváltozatához, amiben van egy rövid gyerekkar, akik a katonákat utánozzák. Tizenkét jó hangú gyerekkel együtt engem is kiválasztottak és nagyon lelkes voltam. Szünetben például kérdezgettem a színészeket, hogyan kell direkt sírni vagy nevetni. Azt hittem, hogy majd elárulják a nagy titkot, de nem. Akkor éreztem először, hogy megmérgezett ez az egész. Nagyon jó volt színpadon lenni. H: Ezután az következett, hogy hazamentél és közölted: "Anya, Apa! Én színész leszek!"? K: Nem. Érdekes, de nem. Bár beleszerettem a színház légkörébe, nem jelentettem ki kategorikusan, hogy na én akkor színész leszek. A szüleim viszont észrevették, hogy milyen lelkes ez a gyerek - még sírtam is otthon, mikor befejeződött a Carmen-széria -, és ahogy közeledett a pályaválasztás, a szüleimnek az a gondolata támadt, hogy miért ne legyen színész ebből a gyerekből. H: Más szóba sem jött? K: De. Mivel intenzíven angolt tanultam, lehetett volna még kéttannyelvű gimnázium vagy a "konzi". H: Zenéltél? K: Öt évig klarinétoztam. Szóval az anyukám és a magyartanárnőm utánanéztek és kiderítették, hogy Szentesen létezik egy drámatagozatos gimnázium. H: És akkor Szentes? K: Igen. H: Volt felvételi? K: Persze. Ráadásul iszonyatosan élveztem. Több lépcsős vizsga volt. Főleg a kreativitásunkat mérték föl, de voltak helyzetgyakorlatok, testnevelés, ének és beszédtechnika is. H: Sokan jelentkeztek? K: Abban az évben - úgy tudom - tízszeres volt a túljelentkezés. H: Sikerrel vetted az akadályt és ősztől már szentesi diák voltál? K: Bizony. És gyorsan el is ment a kedvem a színészettől. H: Micsoda? K: Hát úgy ment el, hogy ott is elég visszahúzódó maradtam. Élveztem a diákszínpadokat, jó volt színházi alapismeretekre járni, a beszédtechnika kicsit nehezebb volt ugyan, de az egésznek olyan pezsgő hangulata volt. És nyilván ott van még az is, hogy az ember kamaszodott, úgyhogy jöttek a csajok. Szóval többnyire szerelmes voltam. Többnyire csajoztam. A többivel nem nagyon törődtem. Eszembe se jutott a pályaválasztás. Csak azt tudtam, hogy nagyon jól érzem magam. H: És akkor mi lett a színészettel? K: Félévente volt egy mustránk, ahol verseket kellett mondani, monológokat előadni, dalokat énekelni a tanári kar előtt, és valahogy úgy éreztem, hogy nem tűnök ki nagyon, hogy nincs az a hihetetlen képességem, amire valaki ráugrott volna, hogy: "Na, most belőled színészt faragok, fiam!". Szóval inkább a középmezőnyben tengtem-lengtem. Persze én se tettem érte semmit, úgyhogy azt gondoltam: ez a pálya nem is nekem való. És akkor elkezdtem pszichológiát tanulni. Közben letettem az angol középfokot, és jelentkeztem az ELTE pszichológia, illetve angol szakára. Persze nem vettek föl, merthogy nagyon csúnyán nem készültem. Tulajdonképpen semennyire. H: Csajozás volt? K: Igen. Inkább az érzelmi életemet tartottam fontosnak. H: És a Színművészeti? K: Meg se fordult a fejemben. Illetve mégis. Igazából olyan volt, mint egy dédelgetett álom. Azt hiszem, túl bátortalan voltam jelentkezni. Úgyhogy kénytelen voltam elmenni dolgozni. H: Konkrétan mit? K: Kérlek szépen, voltam londiner. Egy napig. Reklámszervező munkatárs két hétig. Ez azért volt jó, mert az első hét végén már fel mertem venni a kagylót, hogy felhívjak egy céget, ugyan hirdessen nálunk. De nem. Aztán végül is "költöztető-rakodó, festésutáni-takarítóként" kötöttem ki egy cégnél, amit csináltam is egy évig. Közben jártam föl Pestre, a pszichológia előkészítőre, de - még ha mindössze két pont különbséggel is - megint lecsúsztam az egyetemről. H: Hogyan tovább? K: Aztán következett egy "gyerekszínjátszós" időszak, ami négy évig tartott. Autóval bejártuk az egész országot, megismertem egy csomó embert és megtanultam a "hatás törvényét" - ahogy Moliere mondja. Vagyis, hogy hogyan kell egy szekérnyi gyereket megnevettetni. Persze ezek a törvények ugyanúgy érvényesek a felnőtt színjátszásra is. Ha nagy gázban vagyok, akkor próbálgatom és általában bejön. Egyszóval jó volt. Tanulságos. De beleuntam. H: Főiskola? K: Háromszor próbáltam meg. Először az elsőn, majd a másodikon, és végül a harmadik rostán estem ki. Az első alkalommal szinte semennyire nem készültem fel, és ez szemet is szúrt az aktuális vizsgabiztosnak, Kerényi Imrének, aki a versek és a monológok után arra kért, hogy charlston zenére ritmikus sportgimnasztikázzak. Persze nekem se kellett több és impróztam egy kis kozák táncot, amit úgy fejeztem be, hogy terpeszugrásban próbáltam megérinteni a lábfejeimet, de azt hiszem, nem vette a lapot. H: Csalódott voltál? K: Nem, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem készültem fel, de ennek ellenére, valahogy "megmérgeződtem" a felvételizéssel és gondoltam, nincs semmi veszve. Tudtam, hogy vannak Pesten mindenféle színházi stúdiók. Felhívtam a Bárka Színházat, de ott éppen nem volt felvétel, viszont az Új Színházban és az akkori Nemzetiben - ma Pesti Magyar Színház - igen. Mindkét helyre jelentkeztem és végül a "Nemzeti Színiakadémiára" fel is vettek. H: Gondolom, fel kellett költözni Budapestre. K: Igen, és egyáltalán nem volt könnyű megszokni az ittlétet. Ráadásul fura volt hirtelen belecsöppenni a profi színházi létbe. Szorongva mentünk be a színészbüfébe, már ha volt bátorságunk, de ha egyszerűen csak csámborogtál az épületben, akkor is olyan emberekbe botlottál, mint Béres Ilona, Szakácsi Sándor, Agárdi Gábor, illetve akkor még élt a Sinkovits Imre bácsi is. Egyszóval olyan színészek kerültek karnyújtásnyi távolságra, akiket gyerekkorod óta tisztelsz. H: De most már nem remeg a térded? K: Nem, de időnként még vannak kikacsintásaim. Néhány napja a Fekete Pétert játszottuk a Vidám Színpadon - aminek a Básti Juli az egyik főszereplője - és vártam a jelenésemre a takarásban. Ültem - velem szemben Básti Juli, aki szintén a végszóra várt - és eszembe jutott, hogy: "Te jó ég! Ez a nő az évszázad Másája! És itt ül tőlem két méterre!". Szóval még mindig hátborzongató, de jó érzés. H: Hogy csöppentél Teába? K: Egy reklámfilm válogatáson Orbán Andrea - aki a Herendi Gábor főmunkatársa - odajött hozzám, hogy indul majd valami vígjátéksorozat és szeretné, ha elmennék arra a válogatásra is. Behívtak, felolvastattak egy szöveget, ennyi. Ez volt nyár elején, aztán sokáig nem történt semmi, de nyár végén megint hívtak és kiderült, hogy esélyes vagyok az egyik főszerepre. Azért - ahogy az lenni szokott - volt még néhány casting, de egyszer, teljesen váratlanul, azt mondták hatunknak, hogy mi vagyunk a Tea c. vígjátéksorozat szereplői. Mi pedig csak mosolyogtunk és nem igazán hittük el, egészen addig a pillanatig, míg egy szép napon beültettek egy E kategóriás, fekete bőrüléses Mercedesbe és kivittek minket a budaörsi stúdióba, ahol fel volt építve egy komplett teázó. És akkor azt gondoltuk, hogy: "Hoppá!". Két hét rettenetesen felpörgetett forgatás következett. H: Ez alatt hány epizódot vettetek fel? K: Tizennégyet. Napi egy adás volt a penzum. Megfeszített munka volt, de nagyon élveztem. Az utolsó forgatási napra esett az első rész sugárzása, úgyhogy a forgatás után mindenki hazaszaladt, tisztába tette magát, és egy budai vendéglőben néztük végig kéz a kézben, mert még akkor sem nagyon hittük el. Aztán letelt a 20 perc és következett a mámor. H: Nagyon megváltoztatta az életed? K: Anyagilag mindenféleképpen. De azt hiszem, rám fért, mert akkoriban már "nagyon éhes voltam". Persze nem túl sok maradt abból a tetemes mennyiségű pénzből, mert két kézzel szórtam, gondolván a Tea majd évekig műsoron lesz. H: Ugrunk egy nagyot, jó? K: Jó! H: A Vidám színpad műsorát nézve, gyakorlatilag minden előadásban benne vagy. Úgy tűnik, nagyon szeretnek Téged. K: Hát remélem. H: Emellett a tempó mellett milyen az, amikor van egy szabadnapod? K: Szeptemberben előfordult ilyen, és ilyenkor általában nem tudok magammal mit kezdeni. Mert a színház minden percedet beosztja. Elsősorban a PRÓBATÁBLA létezik, és ahhoz képest alakul minden. Ha ez valamilyen oknál fogva megszűnik, akkor nem tudok magammal mit kezdeni. De minden panaszkodáson és nyafogáson túl, mázlistának érzem magam és valljuk be, ehhez a szakmához kell egy jó adag mázli. Kornélt a Vidám Színpadon az Ahogy tetszik, a Makrancos hölgy, a Figaro házassága, a Sok hűhó semmiért, a Tévedések vígjátéka, valamint az . És már senki sem! Azaz tíz kicsi néger című előadásokban láthatjátok! Érdemes!